Ez a mese egy kép alapján született, amit a talentummobile.hu oldalán"Kreatív írás kép alapján" oldalon láttam.
Íme a kép:
Pezsgő ország királyának lánya
eladó sorba került. A lány szépségének híre az egész világon szélsebesen
terjedt. Jöttek is kérők nyugatról és keletről, a Kristályhegyről és a
Mézeskalács erdőből. A vár udvara telis - tele volt hintókkal és fogatokkal, deli
paripákkal. A konyha a kérőket kísérő személyzettől volt hangos. A konyhásné
sürgött-forgott, ide egy kupa bort, oda mézes sört küldetett. A hosszú
asztaloknál széles jókedv uralkodott. A kondérokban illatozva rotyogott a ragu,
a pörkölt. A kemencékben sorra sültek a kappanok és a malacok. A kukták
izzadtan rohangáltak, zöldséget pucoltak és aprítottak, tányérokat
tisztogattak, poharakat és evőeszközt fényesítettek.
Odafent a kastély termeiben és
szobáiban az inasok serénykedtek. Elszállásolták az ifjú hercegeket és bárókat.
Friss vízzel töltötték fel a mosdókat, vasalt törölközőt és keményített
ágyneműt hoztak.
A fogadóteremben már terítették
az asztalokat. Arany kanállal és ezüst szalvétagyűrűkkel. Csodás tányérokkal,
virágfüzérekkel. A gyertyatartókba arany gyertyákat állítottak. Az asztalok
közepére virágkosarak és gyümölcsös tálak kerültek.
A király és a királyné a trónon
ülve fogadták a jelölteket. A királylány a függöny mögé rejtőzve figyelte,
ahogy egymás után bemutatkoznak a kérők. Egyik magas volt, és vékony, akár egy
karó. Képén mézédes mosoly ült, de amikor azt hitte, senki sem figyeli, unalom
és közöny tükröződött rajta. Ő volt a nyugati király fia. Egyáltalán nem akart
megházasodni. Inkább világot akart látni, dorbézolni a barátokkal, kártyázni és
csinos cselédlányoknak csapni a szelet. A királylány a függöny mögül jól látta
a fiú ábrázatának változásait. A második jelentkező egy alacsony, nagypocakos
pattanásos képű bárócska volt. A szeme mélyen ült, értelem nem sok csillogott
benne. Annál inkább ragyogott a ruhája, ami telis tele volt szőve aranyszállal.
Gyémánt gombjai majd kiégették a szemét annak, aki rájuk nézett. Illegett,
billegett, kellette magát. Nyájaskodva beszélt mindenkivel. Elnyújtottan mondta
ki a szavakat.
A királylány egyre
elkeseredettebb lett. Egyik herceg sem nyerte el a tetszését. Mindben volt
valami, ami kellemetlenné tette a megjelenését.
-
Felség! Nem tart attól, hogy valaki felfedezi? –
szólalt meg hirtelen mellette egy legény. A királylány halkan sikkantott egyet
ijedtében. A legény jót nevetett rajta. Szemei csak úgy ragyogtak. A haján megcsillant
a mennyezeti lámpa fénye, és mintha apró csillagok ragyogtak volna a feje
körül. A mosolya őszinte volt, és kedves. A királylánynak rögtön megtetszett a
fiú.
-
Csak a kérőket nézem – mondta lehangoltan.
-
És van már, aki elrabolta a szívét? – érdeklődött
a legény. A királylányt meglepte a fiú szókimondása, hiszen más alkalommal nem
hogy ilyen kérdést nem tehetett volna fel, de még csak meg sem szólíthatta
volna a lányt.
-
Sajnos egyik sem – sóhajtotta a királylány. –
Pedig muszáj lesz választanom. Ez a törvény.
-
Az fontosabb, mint a maga boldogsága? Szerelem
nélkül akar férjhez menni? – tátotta nagyra a száját a legény.
-
Kislány koromban úgy képzeltem, majd jön egy
deli vitéz, aki kedves és őszinte és nagyon szeret. És én is megszeretem és
boldogan élünk, amíg meg nem halunk – ült le a bársonnyal borított zsámolyra a
királylány. – Tudod, nekem nem fontos, hogy arannyal szőjék a kabátját, vagy gyémántból
legyen a hintó küllője. Az sem érdekel, mennyi szolgája vagy aranya van. Szívesen
elhalasztanám a kézfogót, de atyám akaratának és a törvénynek nem fordíthatok
hátat.
-
Hát legalább annyit tehetne, hogy próbák elé
állítja őket, és meglátja, melyikük szándéka komoly.
-
Ez remek ötlet! – ugrott fel a királylány, és
már szaladt is a trónterem felé, hogy beszéljen az apjával. – Köszönöm,
legényke! Bárcsak lenne közöttük egy, aki csak félig olyan kedves, mit te.
A trónteremben kisebb felfordulás tört ki, amint meglátták
a királylányt. Mindenki be akart mutatkozni neki, minden kérő a közelébe akart
férkőzni. A király mérgesen utasította rendre az ifjakat.
-
Lányom! – nem illik csak úgy megjelenned a kérőid
előtt.
-
Tudom, apám, és nem is tenném, de szörnyen
fontos beszélnem önnel – bókolt nagyon apja előtt. A király kíváncsian vonta
fel vaskos szemöldökét. A királylány arra kérte, vonuljanak félre, míg
elmondja, mit is szeretne.
-
Hallgatlak, lányom – ültette maga mellé lányát
egy félreeső szobában.
-
Atyám! Annyi itt a kérő, mint égen a csillag.
Azon gondolkodtam, hogyan is dönthetném el, melyik lesz a legalkalmasabb, hogy
a kezemet neki adjam? – kérdezte a lány.
-
Hát erre én sem gondoltam – bólogatott az öreg
király.
-
Nos azt kérném, vessük alá próbáknak a kérőimet!
– javasolta a királylány. – És aki a legkiválóbb lesz, az nyeri el a kezemet.
-
Ez ám a jó ötlet! – csillant fel a király szeme.
– Most azonnal ki is hirdetem, hogy holnaptól három napon át bizonyíthatják,
melyikük a legrátermettebb.
A király bejelentésére, ami szerint lánya kezéért
versengeniük kell, bizony jó néhány bárócskát és herceget megfutamodásra
késztetett. Pedig még azt sem tudták, mi lesz a próba.
Az első napon bort kellett kóstolniuk. Hét pohár bor, hét
zamat. Aki a legtöbbet eltalálta, az volt a nap nyertese. A királylány az
asztalfőn ült apja mellett, és komoly szemmel nézett végig a jelentkezőkön.
Azért, hogy senki se tudja, melyik kérő, honnan érkezett, mindenkinek álarcot
kellett viselnie. A legények ügyesen kitalálták, melyik pohár, milyen bort
rejt, de volt egy pohár, amit mindenki elhibázott. Abban a pohárban
szivárványfény volt a titkos összetevő. Már minden kérő elmondta a saját
ötletét, amikor az asztal végén álló, kissé szegényesebb ruhát viselő ifjúra
került a sor:
-
…méz, ….málna,….barack,…- sorolta a poharakat.
Amikor a hetedik pohárhoz érkezett, mindenki lélegzet visszafojtva várta, vajon
eltalálja-e. – Ebben a pohárban színek vannak. A sárga arany ragyogása, a piros
tüze, a bíbor barátsága, a kék tengermélysége. Vagyis szivárványfény! – nézett mosolyogva
a királylány szemébe. A lánynak valahonnan ismerősnek tűnt a tekintet, de nem
tudta, honnan. Azt azonban nem tagadhatta, hogy az ifjú eltalálta. A többiek irigykedve
nézték dísztelen ruháját, csillogó haját, tiszta tekintetét, ami az álarcon is
átsugárzott. Néhányan dühösen az asztalra csaptak, és elviharzottak a
szobájukba.
Második napon a pincébe mentek, ahol a borokat és a
pezsgőket készítették. A feladat hasonló volt, mint előző napon, csak most a
hordókat kellett kitalálni, melyik milyen fából készült, és milyen bor készül
benne. A királynak azonban szintén nem nagyon tetszett, hogy az első napi
küzdelmet egy neve sincs szegénylegény nyerte. A kérők csakúgy, mint előző
napon, egymás után találgattak. Mindegyikük kapott egy táblát, amire sorban
felírhatták a válaszaikat. Persze a királylány most is egy különleges hordót is
a feladatok közé guríttatott. Ebben a borban varázserdő éneklő szőlőiből
készült bor volt. Az ifjak egyesével járultak a felségek elé, és mély bókkal
nyújtották át a tábláikat. A hopmester egymás mellé fektette a táblákat. Az
utolsó helyre azonban megint csak a titokzatos fiatalember írta oda: „Varázserdő
éneklő szőlői”.
-
A mai nap nyertese ismételten ez az ifjú –
mutatott a legényre a király. A hercegeket majd megütötte a guta mérgükben.
Többen szentül megfogadták, hogy történjen bármi, a harmadik napon nem hagyják,
hogy az a jöttment győzedelmeskedjen.
-
Apám! A mai napra valami nagyon különlegeset
terveztem – karolt apjába a lány, a harmadik nap reggelén. – Ma egyetlen pohár
pezsgőt kapnak a legeslegjobb pezsgőnkből. Azonban a pohárba az én lábamon
keresztül folyatjuk.
A kérők harmadnapon is felsorakoztak a trónteremben. A
szolgálók nagy tálcákkal a kezükben érkeztek.
-
Urak! – szólt hozzájuk a király. – Mindenki válasszon
magának egy pohár pezsgőt. Ez a mai feladat. A pezsgő a legjobb évjáratunkból
való, ám ennek is van valami titka. Aki eltalálja, az nyeri el a lányom kezét.
A hercegek a szájukhoz emelték a poharakat. Kortyoltak,
forgatták a szájukban az italt, de nem igen tudták, mit is kellene érezniük.
Így a legtöbben hasukra ütve tippeltek, mások csak a vállukat rángatták.
Néhányan már azt kezdték mondogatni, nincs is semmi különlegessége az italnak.
Ekkor került a sor a titokzatos kérőre:
-
Kellem, szellem, szépség, kedvesség. Titokzatosság,
vidámság, némi kacérság, szeretet. Jó szándék, várakozás, vágyakozás, hit…-
sorolta, miközben a fény felé emelve szeme előtt forgatta a poharát. A nyugati
király fia meglehetősen türelmetlenül vágott közbe.
-
Ez csak időhúzás! Mondja már, mit akar, vagy
ismerje el, hogy ma ő is elbukott! – de az ifjú csak folytatta, mintha nem is
hallaná a közbekiabálót.
-
Virágillat, selyemszál. A királylány lábán járt!
– nézett diadalmasan körbe.
-
Hazugság! – kiáltották többen is.
-
Nem hazugság! – állt fel a trónszékből a király.
– Te vagy a győztes! Te érdemled a lányom kezét. Jöjj, és vedd le az álarcod,
had lássuk, ki vagy! – szólította fel a kérőt. Az ifjú a király elé állt,
féltérdre ereszkedett, és lassan levette az álarcot. A királylány felsikoltott
meglepetésében. A fiú volt a függöny mögül.
-
Engedje meg felség, hogy bemutatkozzam. A
napkeleti király fia vagyok – ahogy ezt kimondta a homlokán felragyogott az
arany nap. Eddig a hajával takarta, nem szerette volna, ha bárki felismeri. Hallott
ugyan a királylány szépségéről, de előbb meg akarta kissé ismerni, mielőtt a
kezét kérte volna. Ezért cserélt ruhát az inasával, hogy senki még csak ne is
sejtse, ki ő. Most azonban látta, hogy a királylány nem csak szép, de okos és
kedves is, örömmel nyújtotta neki a karját.
A királylány boldogan lett a felesége.
