2017. június 12., hétfő



Arcod az arcomhoz szorítanád                      
csak lennénk ketten csendben                        
távol a világ.                                                   

Elhoz a holnap nekem                                   
kezedbe fogod a kezem                                 
csendes boldogság.                                        

A mozdulat félbe’ marad                               
finoman érzem illatodat                                 
puha simogatás.                                              

Szerelem lángja lobban                                  
látom magam álmodban                                 
végtelen utazás.                                              

Tudom, hogy megérkeztem                           
jövőm kezedbe tettem                                    
boldog várakozás.

2017. június 7., szerda

Angyali jelenés

Amikor megláttalak, felragyogott a nap.
Madarak szálltak a kéklő ég alatt.
Hajadon megcsillant az aranyló fény,
rögtön tudtam, milyen szerencsés is vagyok én.

Amikor megláttalak, a szívem dalra fakadt.
Öröm járt át egy pillanat alatt.
A boldogság édes íze a felhőkig emelt,
hogy veled lehetek, csak ez érdekelt.

Amikor megláttalak, azon nyomban tudtam,
ezt a képet rólad már láttam álmomban.
Ott sem lehetett volna csodásabb az érzés,
átélni egészen, hogy ez nem csak álomkép.

Amikor megláttalak éreztem, tudtam
el nem hagylak többé, melletted az utam.
Megvárlak, kedves, bármeddig is tartson,
míg csókodat végre érezhetem számon.

Amikor megláttalak, szemed rám ragyogott,
elvarázsolt nyomban őszinte mosolyod.
Lelkemig hatolt ajkad érintése
köszönöm, hogy vártál, tudom, megérte.


2017. január 9., hétfő


Ez a mese egy kép alapján született, amit a talentummobile.hu oldalán"Kreatív írás kép alapján" oldalon láttam. 
Íme a kép:

Pezsgő ország királyának lánya eladó sorba került. A lány szépségének híre az egész világon szélsebesen terjedt. Jöttek is kérők nyugatról és keletről, a Kristályhegyről és a Mézeskalács erdőből. A vár udvara telis -  tele volt hintókkal és fogatokkal, deli paripákkal. A konyha a kérőket kísérő személyzettől volt hangos. A konyhásné sürgött-forgott, ide egy kupa bort, oda mézes sört küldetett. A hosszú asztaloknál széles jókedv uralkodott. A kondérokban illatozva rotyogott a ragu, a pörkölt. A kemencékben sorra sültek a kappanok és a malacok. A kukták izzadtan rohangáltak, zöldséget pucoltak és aprítottak, tányérokat tisztogattak, poharakat és evőeszközt fényesítettek.
Odafent a kastély termeiben és szobáiban az inasok serénykedtek. Elszállásolták az ifjú hercegeket és bárókat. Friss vízzel töltötték fel a mosdókat, vasalt törölközőt és keményített ágyneműt hoztak.
A fogadóteremben már terítették az asztalokat. Arany kanállal és ezüst szalvétagyűrűkkel. Csodás tányérokkal, virágfüzérekkel. A gyertyatartókba arany gyertyákat állítottak. Az asztalok közepére virágkosarak és gyümölcsös tálak kerültek.
A király és a királyné a trónon ülve fogadták a jelölteket. A királylány a függöny mögé rejtőzve figyelte, ahogy egymás után bemutatkoznak a kérők. Egyik magas volt, és vékony, akár egy karó. Képén mézédes mosoly ült, de amikor azt hitte, senki sem figyeli, unalom és közöny tükröződött rajta. Ő volt a nyugati király fia. Egyáltalán nem akart megházasodni. Inkább világot akart látni, dorbézolni a barátokkal, kártyázni és csinos cselédlányoknak csapni a szelet. A királylány a függöny mögül jól látta a fiú ábrázatának változásait. A második jelentkező egy alacsony, nagypocakos pattanásos képű bárócska volt. A szeme mélyen ült, értelem nem sok csillogott benne. Annál inkább ragyogott a ruhája, ami telis tele volt szőve aranyszállal. Gyémánt gombjai majd kiégették a szemét annak, aki rájuk nézett. Illegett, billegett, kellette magát. Nyájaskodva beszélt mindenkivel. Elnyújtottan mondta ki a szavakat.
A királylány egyre elkeseredettebb lett. Egyik herceg sem nyerte el a tetszését. Mindben volt valami, ami kellemetlenné tette a megjelenését.
-                     Felség! Nem tart attól, hogy valaki felfedezi? – szólalt meg hirtelen mellette egy legény. A királylány halkan sikkantott egyet ijedtében. A legény jót nevetett rajta. Szemei csak úgy ragyogtak. A haján megcsillant a mennyezeti lámpa fénye, és mintha apró csillagok ragyogtak volna a feje körül. A mosolya őszinte volt, és kedves. A királylánynak rögtön megtetszett a fiú.
-                     Csak a kérőket nézem – mondta lehangoltan.
-                     És van már, aki elrabolta a szívét? – érdeklődött a legény. A királylányt meglepte a fiú szókimondása, hiszen más alkalommal nem hogy ilyen kérdést nem tehetett volna fel, de még csak meg sem szólíthatta volna a lányt.
-                     Sajnos egyik sem – sóhajtotta a királylány. – Pedig muszáj lesz választanom. Ez a törvény.
-                     Az fontosabb, mint a maga boldogsága? Szerelem nélkül akar férjhez menni? – tátotta nagyra a száját a legény.
-                     Kislány koromban úgy képzeltem, majd jön egy deli vitéz, aki kedves és őszinte és nagyon szeret. És én is megszeretem és boldogan élünk, amíg meg nem halunk – ült le a bársonnyal borított zsámolyra a királylány. – Tudod, nekem nem fontos, hogy arannyal szőjék a kabátját, vagy gyémántból legyen a hintó küllője. Az sem érdekel, mennyi szolgája vagy aranya van. Szívesen elhalasztanám a kézfogót, de atyám akaratának és a törvénynek nem fordíthatok hátat.
-                     Hát legalább annyit tehetne, hogy próbák elé állítja őket, és meglátja, melyikük szándéka komoly.
-                     Ez remek ötlet! – ugrott fel a királylány, és már szaladt is a trónterem felé, hogy beszéljen az apjával. – Köszönöm, legényke! Bárcsak lenne közöttük egy, aki csak félig olyan kedves, mit te.
A trónteremben kisebb felfordulás tört ki, amint meglátták a királylányt. Mindenki be akart mutatkozni neki, minden kérő a közelébe akart férkőzni. A király mérgesen utasította rendre az ifjakat.
-                     Lányom! – nem illik csak úgy megjelenned a kérőid előtt.
-                     Tudom, apám, és nem is tenném, de szörnyen fontos beszélnem önnel – bókolt nagyon apja előtt. A király kíváncsian vonta fel vaskos szemöldökét. A királylány arra kérte, vonuljanak félre, míg elmondja, mit is szeretne.
-                     Hallgatlak, lányom – ültette maga mellé lányát egy félreeső szobában.
-                     Atyám! Annyi itt a kérő, mint égen a csillag. Azon gondolkodtam, hogyan is dönthetném el, melyik lesz a legalkalmasabb, hogy a kezemet neki adjam? – kérdezte a lány.
-                     Hát erre én sem gondoltam – bólogatott az öreg király.
-                     Nos azt kérném, vessük alá próbáknak a kérőimet! – javasolta a királylány. – És aki a legkiválóbb lesz, az nyeri el a kezemet.
-                     Ez ám a jó ötlet! – csillant fel a király szeme. – Most azonnal ki is hirdetem, hogy holnaptól három napon át bizonyíthatják, melyikük a legrátermettebb.
A király bejelentésére, ami szerint lánya kezéért versengeniük kell, bizony jó néhány bárócskát és herceget megfutamodásra késztetett. Pedig még azt sem tudták, mi lesz a próba.
Az első napon bort kellett kóstolniuk. Hét pohár bor, hét zamat. Aki a legtöbbet eltalálta, az volt a nap nyertese. A királylány az asztalfőn ült apja mellett, és komoly szemmel nézett végig a jelentkezőkön. Azért, hogy senki se tudja, melyik kérő, honnan érkezett, mindenkinek álarcot kellett viselnie. A legények ügyesen kitalálták, melyik pohár, milyen bort rejt, de volt egy pohár, amit mindenki elhibázott. Abban a pohárban szivárványfény volt a titkos összetevő. Már minden kérő elmondta a saját ötletét, amikor az asztal végén álló, kissé szegényesebb ruhát viselő ifjúra került a sor:
-                     …méz, ….málna,….barack,…- sorolta a poharakat. Amikor a hetedik pohárhoz érkezett, mindenki lélegzet visszafojtva várta, vajon eltalálja-e. – Ebben a pohárban színek vannak. A sárga arany ragyogása, a piros tüze, a bíbor barátsága, a kék tengermélysége. Vagyis szivárványfény! – nézett mosolyogva a királylány szemébe. A lánynak valahonnan ismerősnek tűnt a tekintet, de nem tudta, honnan. Azt azonban nem tagadhatta, hogy az ifjú eltalálta. A többiek irigykedve nézték dísztelen ruháját, csillogó haját, tiszta tekintetét, ami az álarcon is átsugárzott. Néhányan dühösen az asztalra csaptak, és elviharzottak a szobájukba.
Második napon a pincébe mentek, ahol a borokat és a pezsgőket készítették. A feladat hasonló volt, mint előző napon, csak most a hordókat kellett kitalálni, melyik milyen fából készült, és milyen bor készül benne. A királynak azonban szintén nem nagyon tetszett, hogy az első napi küzdelmet egy neve sincs szegénylegény nyerte. A kérők csakúgy, mint előző napon, egymás után találgattak. Mindegyikük kapott egy táblát, amire sorban felírhatták a válaszaikat. Persze a királylány most is egy különleges hordót is a feladatok közé guríttatott. Ebben a borban varázserdő éneklő szőlőiből készült bor volt. Az ifjak egyesével járultak a felségek elé, és mély bókkal nyújtották át a tábláikat. A hopmester egymás mellé fektette a táblákat. Az utolsó helyre azonban megint csak a titokzatos fiatalember írta oda: „Varázserdő éneklő szőlői”.
-                     A mai nap nyertese ismételten ez az ifjú – mutatott a legényre a király. A hercegeket majd megütötte a guta mérgükben. Többen szentül megfogadták, hogy történjen bármi, a harmadik napon nem hagyják, hogy az a jöttment győzedelmeskedjen.
-                     Apám! A mai napra valami nagyon különlegeset terveztem – karolt apjába a lány, a harmadik nap reggelén. – Ma egyetlen pohár pezsgőt kapnak a legeslegjobb pezsgőnkből. Azonban a pohárba az én lábamon keresztül folyatjuk.
A kérők harmadnapon is felsorakoztak a trónteremben. A szolgálók nagy tálcákkal a kezükben érkeztek.
-                     Urak! – szólt hozzájuk a király. – Mindenki válasszon magának egy pohár pezsgőt. Ez a mai feladat. A pezsgő a legjobb évjáratunkból való, ám ennek is van valami titka. Aki eltalálja, az nyeri el a lányom kezét.
A hercegek a szájukhoz emelték a poharakat. Kortyoltak, forgatták a szájukban az italt, de nem igen tudták, mit is kellene érezniük. Így a legtöbben hasukra ütve tippeltek, mások csak a vállukat rángatták. Néhányan már azt kezdték mondogatni, nincs is semmi különlegessége az italnak. Ekkor került a sor a titokzatos kérőre:
-                     Kellem, szellem, szépség, kedvesség. Titokzatosság, vidámság, némi kacérság, szeretet. Jó szándék, várakozás, vágyakozás, hit…- sorolta, miközben a fény felé emelve szeme előtt forgatta a poharát. A nyugati király fia meglehetősen türelmetlenül vágott közbe.
-                     Ez csak időhúzás! Mondja már, mit akar, vagy ismerje el, hogy ma ő is elbukott! – de az ifjú csak folytatta, mintha nem is hallaná a közbekiabálót.
-                     Virágillat, selyemszál. A királylány lábán járt! – nézett diadalmasan körbe.
-                     Hazugság! – kiáltották többen is.
-                     Nem hazugság! – állt fel a trónszékből a király. – Te vagy a győztes! Te érdemled a lányom kezét. Jöjj, és vedd le az álarcod, had lássuk, ki vagy! – szólította fel a kérőt. Az ifjú a király elé állt, féltérdre ereszkedett, és lassan levette az álarcot. A királylány felsikoltott meglepetésében. A fiú volt a függöny mögül.
-                     Engedje meg felség, hogy bemutatkozzam. A napkeleti király fia vagyok – ahogy ezt kimondta a homlokán felragyogott az arany nap. Eddig a hajával takarta, nem szerette volna, ha bárki felismeri. Hallott ugyan a királylány szépségéről, de előbb meg akarta kissé ismerni, mielőtt a kezét kérte volna. Ezért cserélt ruhát az inasával, hogy senki még csak ne is sejtse, ki ő. Most azonban látta, hogy a királylány nem csak szép, de okos és kedves is, örömmel nyújtotta neki a karját.

A királylány boldogan lett a felesége.